2015. május 26. 07:45 | írta: Bálint F Gyula | fotó: a szerző
A mai első etapot előbb szembeszélben, jókora hullámokon, majd elállni nem akaró esőben teljesítettük. Esőben pihenni nem sok értelme lett volna, nem is igen volt kedvünk kiszállni dideregni, így addig eveztünk, amíg kisütött a nap. 41 kilométer lett.
Amikor tegnap este kikötöttünk Calafat strandjánál, egy anyakutya körbetáncolt minket, mintha rég nem látott ismerős tért volna haza. Hozzánk bújt, már-már agresszíven igényelte, hogy megsimogassuk. Többször megpróbáltuk elküldeni, ennek ellenére az éjszakát is a ponyva alatt töltötte.
Reggel aztán, amikor Gáspárral eltoltuk magunkat a kajakkal a partról, keserves vinnyogásba, nyüszítésbe kezdett. És követett, szalad mellettünk a parton. Azt gondoltuk, hogy lejön a strand végéig és hazamegy, de nem, jött tovább. Futott, sírt, néha a vízbe is bejött, hogy közelebb kerülhessen. Kicsit közelebb kerültünk a parthoz, erre megint bevetette magát a vízbe, és elkezdett felénk úszni. Nem tudom, hogy mire gondolhattunk, talán arra, hogy odajön, hogy még egyszer megsimogassuk a buksiját? Mindenesetre bevártuk.
Akkor jöttünk rá, hogy hiba volt, amikor mellénk érve megpróbált felmászni a kajakra, majdnem beleborítva minket. Többször is el kellett tolnunk szegényt, mígnem sikerült megragadni az evezőket, és menekülőre fogni. A barátunk kiúszott a partra és rendületlenül futott tovább. A Calafat-i Duna-hídnál úgy gondoltuk, hogy végleg lemarad, de egy kis idő múlva megint mellettünk volt. Végül úgy két kilométerrel az indulás után, egy másik strand-szerű partszakaszon torpant meg, talán az már egy másik kutya fenségterülete volt.
Vidinnél végre akadt fotózni való is. A város felett, a Duna-parton található a Baba Vida középkori vár. Egy római őrtorony helyén épült a 10. században. A törökök egy nyolc hónapos ostrom után elfoglalták, és lerombolták, de Stratsimir Ivan uralkodása után újra felépítették. A vár 1365 és 1369 között magyar kézben volt.
Az esti és éjszakai eső után reggel pár pillanatig kisütött a nap, de aztán újra felhők takarták el. A szél is erősebbnek tűnt, mint este, aminek csak addig örültünk, amíg a ruhákat szárítottuk. A vízen már nem volt annyira jó, főleg, hogy jókora hullámokat generált. Ezekkel a hullámokkal küzdöttük jó pár kilométerig, amíg Vidin alatt balra fordult a Duna. Közben az eső is eleredt, én pedig próbáltam fürkészni az eget, hogy ha villámlik, menjünk a part közelébe, ahol mégis vannak fák, amelyek magasabbak nálunk. De nem villámlott, csak kitartóan esett. Néha sóvárgó pillantásokat vetettünk a jobb oldali dombok felé, ahol a távolban kék volt az ég.
Amíg evezünk, nincs gond, nem fázunk. De ha megállunk, akkor már nem lesz kellemes. Nekem főleg nem, mert ki kell bújnom a neoprén kezeslábasból, hogy pisilhessek. Ez járt a fejembe, amikor úgy húsz kilométer után esedékes lett volna az első pihenő. Szóltam Gáspárnak, de neki sem volt kedve a dologhoz. Eveztünk hát tovább. Mivel reggel egyikünk sem kente be magát naptejjel, abban maradtunk, hogy ha kisüt a nap, kikötünk. Délután kettő lehetett, amikor ez megtörtént. A 758-as tábla mellett szálltunk partra.
Mivel a román oldalon nem igazán vannak települések, azt beszéltük meg, hogy Sztoji átmegy autóval a Calafat-i hídon, és az éjszakát Bulgáriában töltjük. Miután tegnap már eveztünk valamennyit a Duna bulgár partja mellett, ma már ki is szálltunk, először Lomnál, ahol kísérőnk Fornettivel és cseresznyével várt, majd Dolni Tsibar alatt, ahol az éjszakázást terveztük. Sztoji elmondása szerint mégsem volt jó ötlet a bulgár oldal, ugyanis majdnem mindenhol magas a part, és a falvakban sem lehet autóval megközelíteni a Dunát. Végül aztán mégis talált egy földutat a parton, és ott várt ránk. Bár a dokumentációnkban 70 kilométer szerepelt a mai távnak, végül 85 lett, majdnem megdöntöttük Gáspár és Peti tavalyi rekord-távját.
