Az Olt torkolatánál jártunk

Az Olt torkolatánál jártunk

2015. május 27. 22:08 | írta: Bálint F Gyula | fotó: a szerző

Odahaza nálunk, Hargita megyében ered, 615 kilométerrel később pedig beleömlik abba a Dunába, amelynek lassan minden kilométerét ismerni fogjuk.

Délelőtt nagyjából húsz kilométert kellett evezzünk, hogy elérjünk Corabiától (jelentése magyarul: vitorlás hajó) Románia leghosszabb belfolyójának torkolatához. Sztoji itt várt ránk, többek között a szendvicseinkkel, amiket, mint kiderült, elfelejtettünk betenni a kajakba. Ő Islaz falun keresztül jutott le autóval a torkolathoz, és elmondása szerint kicsit csalódott. Valamiért arra számított, hogy sok ember lesz, akik jöttek megnézni a torkolatot, kattognak a fényképezőgépek, és a hely tele van mindenféle árusokkal. Ehhez képest csak egy sátorozó társaságot talált itt és egy juhászt a juhaival.





Közben megérkeztünk mi is Gáspárral. Kikötöttünk, kicsit levetkőztünk, ettünk, fotóztunk, filmeztünk. Aztán visszaültünk a kajakba, és áteveztünk arra a homokzátonyra, amely a torkolat közepénél keletkezett. Készítettem egy fotót szemből is a torkolatról, Gáspár nyilatkozott egyet a kamerának, hogy itt is fodrozódik a homok, mint a Szaharában, ám távolról sem olyan finom (a szemcsézettsége), majd tovább indultunk.





Pár kilométerrel lejjebb elhaladtunk Turnu Magurele kikötője, és dunaparti ipari létesítményei előtt. A városból semmi nem látszik a Dunáról, az úgy 5-6 kilométerrel beljebb kezdődik. Szemközt, a bulgár part itt is sokkal szebb, és az eddigi magas löszfalak mellett megjelentek a sziklák is.



A következő pihenőnknél Sztoji mellett határőrök is vártak ránk. Kísérőnk természetesen mindig megpróbál lejutni a Duna partjára. A Duna ezen szakaszán a települések nem a folyó partján, hanem jó pár kilométerrel beljebb épültek, megtalálni a kis földutakat, amelyet legfeljebb a horgászok (régebb talán csempészek is) használnak, nem mindig egyszerű. A határőrségnek pedig szemet szúr a nem környékbeli autó, amelyik a Duna-parti dzsumbujban bóklászik. Sztoji a rádión mondta, hogy minket is megvárnak, de végül inkább ránk, mint az iratainkra voltak kíváncsiak. Megint kedélyesen elbeszélgettünk, kiderült, hogy a határőr maga is kajakozott fiatalabb korában. Tőle tudtuk meg, hogy jó időszakot választottunk, ugyanis az a szél, ami most minket hátulról segít, fél év után lentről fúj és akár egy-másfél méteres hullámokat is generálhat, ami már a nagyobb hajók forgalmában is zavarokat okoz.

Késő délutánra azonban ez a hátszél is annyira felerősödött, hogy így is 30-40 cm-es hullámok keletkeztek. Amíg hátulról jött még élveztük is, hiszen érezhetően tolt minket (a GPS szerint ha nem eveztünk, a szél megduplázta a Duna nagyjából 3,5 km/h-s sodrását), mi pedig igyekeztünk meglovagolni a hullámokat. A gondok akkor kezdődtek, amikor a Duna jobbra fordult, így a szél is és a hullámok is oldalba kezdtek kapni. Itt már kicsit küzdős volt, főleg az irány tartása. Mivel én magasabb vagyok, mint Gáspár, jobban belém tud akadni a szél, így például ha jobbról érkezik a kajak hátsó részét tolja balra, a hajó így jobbra tart. Olyannyira, hogy ezúttal Mindkettőnk evezős kormányzására is szükségünk volt, kormánylapátból ugyanis képtelen voltam tartani az irányt.

Ezen a napon találkoztunk először pelikánnal. Egy sziget homokos partján pihent úgy százötven kormorán társaságában, de közeledésünkre felszálltak, és a pelikán eltűnt a fák mögött, mielőtt le tudtam volna fotózni. És ma láttunk először vízisiklót is, ahogy az átúszott a kajakunk előtt a Duna felszínén.



Este egy nagyon szép helyen kötöttünk ki, Zimnicea alatt. Bár nem volt egyszerű megtalálnia a helyet, Sztoji tökéletesebben nem is választhatott volna. A térkép böngészése közben kiderült, hogy pontosan a Duna legdélebbi pontjának (É43.615733, K25.396041) partján töltjük az éjszakát. Előkerült újra a Bake'n'Roll is, ezúttal bajor kolbász és helyi specialitás, miccs sült rajta.



Útvonal adatok az Endomondon:
http://app.endomondo.com/workouts/530813537/188839

Cimkék: bake'n'roll miccs olt zimnicea