Zone interdite

Zone interdite

2012. március 17. 01:24 | írta: Bálint F Gyula | fotó: a szerző

A Saharun egyik érdekessége, hogy a rendezők elintézték a szükséges engedélyeket, hogy a mezőny bemehessen a déli, katonai területre. Útvonalengedéllyel, egy guide-al és két katonai kísérő autóval mentünk el El Bormáig.



Az engedélyek birtokában sem ment minden simán, de ezt a résztvevők kevésbé érezték. Mielőtt elindultunk volna délre, szóltak a rendezőknek, hogy kellene egy fénymásolat az útlevelekről. Aztán újabb pecsétek kellett felkerüljenek az engedélyekre, ezért Polgárék csütörtökön hajnalban át kellett menjenek Tataouinba. Mikor utolérték a megbeszélt találka ponton a már útnak indult mezőnyt, kiderült, hogy nem volt elég a fénymásolat, mindenki útlevelét elvették, és akkor kapjuk vissza, mikor elhagyjuk a területet. Államhatárt nem kellett átlépnünk, így végül is csak könnyebb lettek az autók.


Készül az ebéd

A Saharunos Toyota a (civil) katonákkal érkezett, az egyik kísérő autó a mezőny elejére, a másik a végére állt. Az ellenőrző pontokon maradni kellett a konvojban, de köztük a versenyzők szabadon keresgélhették a napi feladatlapon lévő GPS pontokat. A Daciával a mezőny elején haladtunk, mivel mi voltunk a leglassabbak, hozzánk kellett igazodnia a többieknek (nem szakadhattunk le).



Ksra Ghilanetól már csak pistén haladtunk. Ez egy murvás út, a várakozásaimmal ellentétben nem egy autónyi szélességben, hanem legalább 6 sávnyi. Ez az út néhol mondhatni tükörsima, simán tudtunk rajta 70-80-al menni, máshol kövesebb, sőt még rosszabb, keresztben hullámos (valaki nagyon találóan radiátornak nevezte). Itt 20-30-ra is vissza kellett venni a tempót.



Miután behajtottunk a katonai területre nyugatnak fordultunk. A felvezető autót követve már nem pistén, hanem a néhol kis dűnékkel nehezített, de egyébként szintén tükörsima földön (nagyon apró kavics?) haladtunk. A vezetés rettenetesen élvezetes ezen a felületen, mint ahogy a homokban és a sima pistén is, ugyanis autó nagyon jól kontrollálhatóan csúszik.



Ahogy közeledtünk az El Borma-i eltérőhöz, úgy szaporodtak a dűnék. Az autó jól bírta a kiképzést, bár a Ksar Ghilan-i homokozás óta hallok némi kopogást elölről. Ez viszont már csak azért sem csoda, mert elég komoly terhelést kap a futómű, amelyben, így közel a 130.000-hez még a gyári gömbcsuklók vannak (az Autopress Simónál a kormányösszekötőket és a lengéscsillapítókat cserélték elől). A egy nappal korábbi gyakorlatnak köszönhetően vígan követtük a terepjárókat a dűnéken egészen addig, amíg elnéztem egyet. Túl közel voltam a lengyelek mögött és mire észrevettem, hogy túl hegyes a dűne, már nem tudtam megállni, az autó felfeküdt a tetején. Rögtön odajöttek a többiek, végre valami show, eddig ugyanis csak csodálkoztak, hogy hol elmegyünk az autóval. Előkerült egy rántókötél és a Medical Car egy pillanat alatt kihúzott szorult helyzetünkből, és folytathattuk az utunkat a dűnék között.



Az El Bormához vezető letérő előtt mentünk vissza a pistére és onnan már végig azon haladtunk. A gyors szakaszok továbbra is élvezetesek voltak, a lassúakon kicsit fájt a szívem azért, hogy mit kap az autó. De rendületlenül ment tovább.



Már sötét volt, amikor megérkeztünk az El Borma határában álló katonai ponthoz. Itt megint össze kellett állnia a mezőnynek, egyszerre engedtek be minket. Egy újabb meglepetést tartogattak nekünk, ugyanis eredetileg ezen a területen, de a dűnék között éjszakázunk. Azt mondták, hogy nomádok jelentek meg a területen, ezért a mi biztonságunk érdekébe egy kerítéssel körbevett, kempingszerűségbe vezették az autókat. Kör alakba álltunk fel az autókkal, felhúztuk a sátrakat és itt töltöttük az éjszakát.



Péntek reggel úgy indultunk útnak, hogy kifelé már egyenként is átmehetünk az ellenőrző pontokon, az útleveleinket pedig az utolsónál, Kamboutban adják vissza. A Vitéz Kürtős Team saját ritmust autózott, néha megálltunk fotózni, forgatni. Már attól tartottunk, hogy nagyon lemaradunk, de az első katonai ponthoz harmadikként futottunk be. A 6-os és 3-as autó már egy órája ott állt, a többiekről meg semmi hír, CB-n sem lehetett elérni őket, a katonák pedig közölték, hogy csak együtt mehetünk ki a sorompón.



A várakozás egyre csak nyúlt. Beszélgettünk egymás közt és a katonákkal, ettünk, írtunk, fotógzattunk. A katonák megkérték a leginkább versenyautónak kinéző Isuzusokat, hogy mutassák meg hogy megy az autó a dűnéken. A fiúk mentek egy pár kört, majd felajánlották, hogy a katonák üljenek be a jobb 1-be. Többen vállakoztak erre, de a legjobban akkor szórakoztunk, amikor a tízszeres rally bajnok Kőváry Barna vette át a volánt és vitte el egy körre az egyik katonát. Utólag szórakoztunk, ugyanis az autóban volt egy kamera, ami az utasteret vette.





A várakozás végül több, mint négy órás lett, addigra került elő a teljes mezőny a pontvadászatból. A napi szakaszból hátra volt még majd' 200 kilométer. A kísérőink kissé morcosak voltak, hogy szétszéledt a mezőny, a rendezők pedig azért, mert nem értették, mi a probléma, mikor ők minden érintendő pontot leadtak, engedélyeztettek az illetékes ezredessel. Kiderült, hogy mindezek ellenére a kísérőink csak azt tudták, hogy a sorompókon együtt léptethetik ki a mezőnyt. Így innen konvojban haladt a mezőny Kambout irányába. Pontosabban a terepjárók, amelyek nagyobb tempót tudtak autózni, mint mi.



Mi továbbra is a saját tempónkban mentünk, hol kíméletesebben, hogy 70-80-al porolva a pistén, miközben a záró autó folyamatosan mögöttünk haladt. Néha mellénk jöttek és felemelt hüvelyk újjal mutatták, hogy elismerésük, hogy ezzel az autóval végigmentünk ezen az útvonalon. Tegnap este a guide-unk is elmondta, hogy ő még nem látott kétkerék hajtású autót végigmenni a tegnapi dűnék között.

A várakozással elvesztegetett idő miatt már szürkületben érkeztünk meg a mai nap egyik leglátványosabb részhez. Kambout előtt gyönyörű hegyek és kanyonrendszer kanyarog. Az itt áthaladó piste minősége rettenetes, sokszor csak egyesben, majdnem alapjáraton tudtunk csak átbillegni a köveken. Fotózásról pedig szó sem lehetett, mert egyrészt a többiek már biztos ránk várnak és pár méterre mögöttünk pedig továbbra is ott voltak a katonák.



Több száz kilométer köves, homokos, „radiátor” út után Kamboutban újra aszfalton gurultunk. Az autó meglepően csendes volt, a benti nyöszörgésen kívül semmilyen új zajt nem sikerült felfedezni. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy jó minőségű aszfalton tudtuk megközelíteni az esti szállásunkat Tataouine-ban.

Cimkék: el borma kemping zone interdite