Történt ugyanis, hogy Vukovárt néztük ki a huszonegyedik szállásunknak, ami pedig, ugyebár Horvátországban van.
Miután megreggeliztünk, és összepakoltunk, elhagytuk a Budzák aranyos kis kempinget. Kimentünk a töltésen haladó útra, lejáratot kerestünk a Dunához. Ez az út azért vicces, mert a térkép szerint pár száz métert Horvátországban tesz meg. A határ vonalát itt ugyanis a Duna szabályozás előtti vonala határozza meg. Az más kérdés, hogy gyakorlatban a jelenlegi Duna meder a határ.
Egy csárda mellett találtunk egy földutat, amely az ártéri erdő sávon keresztül levezetett a folyóhoz. Gáspár és Peti bepakolták a szükséges dolgokat a kajakba, majd elrugaszkodtak a parttól. Petinek ez lesz az első hosszú távja, de bizakodóan tekintett előre. Miután a hajó eltűnt a fák mögött, fogtam a kamerát, visszamentem az autóhoz és bementem Apatinba internetet intézni. Belgrádig én vettem át a kísérő, beszerző. Szállásmester szerepet Gáspártól.
Egy pénzváltónál próbáltam információt szerezni a mobil hálózatokról, feltételezve, hogy ott beszélnek angolul. Hát nem. Annyit azért megtudtam, hogy kb merre induljak. Egy kisboltban aztán sikerült vennem egy sim-kártyát, de feltőltőkártya nem volt. A közeli trafikban próbálkoztam, de a néni egy mukkot nem beszélt angolul. Szenvedtünk egy ideig, aztán egy idősebb hölgy próbált segíteni, ám ez sem volt teljesen zökkenőmentes, itt az én német tudásom volt hiányos. Végül a lassan kialakuló sorból valaki megszólalt magyarul, onnantól pedig már meg is értettem, hogy miért nem tudok annyi adatmennyiséget venni a telefonra, amennyit szeretnék. Végül mégis csak a Telenor márkaboltban kötöttem ki Apatin sétálóutcájában. Itt végre rákerült az 1GB a kártyára, igaz a kislány itt sem beszélt sem magyarul, sem angolul. A románt mondjuk elfelejtettem megkérdezni.
Gáspárék eközben természetesen eveztek, az elején egészen jó tempóban. A Borojevo – Erdőd közötti hídnál vártam rájuk. Előbb a híd alatt mentem le a Dunához, de ott a híd kitakarta az erdődi várromot, amit viszont fel szerettem volna venni. A híd felett nagy nehezen találtam egy gyalogos lejáratot, ott vittem le a kamerát, fényképezőgépet. Közben a fiúk megálltak enni, pihenni, így a laptop is lekerült, és megpróbáltam feltölteni pár dolgot a nem túl gyors neten. A nap sütött, így védekeztem és gondoskodtam arról, hogy lássam a monitort:
Nem sokkal később Gáspárék kikötöttek mellettem, de nem időztek sokat, mentek tovább. Én is összeszedtem a cuccaimat, visszamentem az autóhoz, és átautóztam a Szerbiát - Horvátországgal összekötő hídon. Tettem egy kis kitérőt Erdődre, nagy nehezen megtaláltam az utat a várhoz, és készítettem pár felvételt róla, illetve az imént említett hídról is.
A Duna Erdőd után egy 180 fokos jobb fodulót vesz, ezt én autóval levágtam, így a kitérővel együtt is jóval a fiúk előtt értem Dályába. A magas töltésen vártam rájuk egy elhaladós felvétel erejéig, majd tovább mentem Vukovárba.
Találtam egy szabad parkolót a belvárosban, ahol letehettem az autót, míg kikötési lehetőség után nézek. Találtam is egyet: a kikötő mellett található a Vukovári Evezős Klub épülete, az ő stégük megfelelőnek tűnt. Ezt követően elindultam szállást keresni. Az interneten talált kemping mintegy 7 kilométerre kellett volna legyen a várostól, de nem találtam. Visszajöttem a belvárosba, de a turisztikai információs irodát zárva találtam, mint ahogy a rendőrségen sem volt egy árva lélek sem. Visszamentem a kikötőhöz. A vízirendőrök sem tudtak angolul, de a térképen megmutatták, hogy pár kilométerrel lejjebb a Vucedol városrészben van egy kemping. Ott leginkább nyaralókat, illetve kerteket találtam, és egy lovardát, ahol végre beszéltek angolul, és elmondták, hogy az a kemping már nem üzemel. Van egy ellenben a kikötővel szembeni szigeten, ami ráadásul egy érdekes helyzetre is rámutatott. Ezen a szigeten szép homokos a part, a vukováriak ide jártak förödni, napozni. Amikor azonban Jugoszlávia feloszlott, a sziget a szerbeké lett és hirtelen útlevéllel lehetett csak átmenni. A két ország végül megegyezett és a horvátok nyáron korlátozás nélkül használhatják a szigetet.
A fiúk mindeközben természetesen haladtak lefelé a Dunán, mint végül kiderült, még jobban is, mint ahogy kellett volna. Amikor sikerült elérnünk egymást, kiderült, hogy ők már elhagyták Vukovárt. Szerencsére nem sokkal, de így is mintegy két kilométert kellett visszaevezzenek, miközben én nagy nehezen megtaláltam a lejáratot a töltésre. Amíg ezt keresgéltem, leintett két bringás nő, akiket Vukovárba érve megelőztem. Ők is kempinget kerestek, és a véleményemre voltak kíváncsiak, hogy a víztorony alatti játszótéren letáborozhatnak-e. Elmondtam nekik, amit tudtam a vukovári kempingekről, és közben megtudtam, hogy belgák, és a miénknél is keményebb túrát teljesítenek: az Atlanti-óceántól bicikliznek el a Fekete-tengerig.
Visszatérve Gáspárékra, végül a város alsó részén, egy rámpánál találkoztunk. Elmondtam nekik, hogy nem túl rózsás a helyzet, a szigeten lehetne kempingezni, ők átevezhetnek, engem és a szükséges cuccokat egy motorcsónak átvinne 10 kunáért. Mivel még 2-3 kilométert kellett volna felfelé evezni, úgy döntöttünk, hogy inkább autóval visszük a kajakot. Visszamentünk az evezős klubhoz (innen indult volna a motorcsónak), amit ezúttal nyitva találtunk. Felmerült bennünk, hogy megkérdezzük, nem maradhatna-e itt az autó a kajakkal reggelig. Hamarosan megjelent egy edző, és szó szót követett, elmondtuk, hogy honnan jövünk, hova tartunk, és végül a klub épülete mellett, a parton húztuk fel a sátrat. Bent le tudtunk zuhanyozni, a parti padokon meg kényelmesen megvacsoráztunk, miközben lement a nap. Végül is jól alakult az este, főleg annak tükrében, hogy így a sötétben átnézve a szigetre, egy árva fénysugár sem szűrődik át onnan.
Cimkék: duna 2860 kajak vukovár
