Csütörtök reggel elhúzódott az indulás. A recepció ugyan 9-től nyitva volt, de mivel egy nyugati völgyben voltunk, a nap viszonylag későn kezdte sütni a sátrakat, és a száradni kirakott ruhákat.
Miután kijelentkeztünk a kempingből lementünk a partra körülnézni. A kikötő bejáratánál lévő sziklán egy bástya figyel, fel is lehet mászni, biztosan csodálatos kilátás nyílik a tengerre. Kicsit messzebb, balra egy távolabbi hegy még ködbe burkolózott. Az öbölben egy vitorlás katamarán horgonyzott, és lassan az emberek is elkezdtek gyűlni a parton.
A Porto-i öböl felülről
Piana felé indultunk. A két település között találhatók a Lés Calanches, amelyek különleges formájú vörösgránit sziklák. Szűk út kanyarog közöttük, ráadásul tele van sétáló emberekkel. Az úton kisebb, nagyobb szélesítések vannak, ott tudnak megállni az autók, turistabuszok, a turisták pedig gyalog tudják megközelíteni a legjobb kilátást biztosító helyeket. Az autók óvatosan araszolnak ezen a szakaszon, a felfelé haladó buszok a beláthatatlan kanyar előtt dudálnak, amikor ők kanyarodnak, akkor mellettük senki nem fér el. De annak is ott a nyoma, hogy nem mindenkinek adta ki a kanyar.
Roncs a mélyben
A hegyoldalból lefelé vezetett az út. Eltávolodtunk a parttól, de Cargèse előtt újra felbukkant a tenger, és szebbnél szebb öblöket, sziklákat és kék vizet láthattunk, fotózhattunk. A Sagoni-öblöt, amelyet az egyik legszebb öbölként jellemeznek, néztük ki fürdésre. A víz, eltekintve a bemeneteltől, kellemes volt, olyan úszni való hőmérsékletű.
Úszkáltunk egy keveset, napoztunk, és megettünk egy-egy pizzát a parti étteremben, majd tovább indultunk Ajaccio-ba.
Napóleon szülővárosában nagy volt a nyüzsgés. A robogókat letettük, és gyalog mentünk le a partra, az erődhöz, a régi városrészbe. Nem tudom miért, de nekem furcsának tűnt, hogy a középkori erődítményben katonaság tanyázik, ahelyett, hogy a turistáknak mutogatnák. A kapunál, a várárokban táblák hívják fel a figyelmet arra, hogy ez egy védett katonai objektum, ehhez képest viszont vicces volt, hogy a füves árokban szamarak és kecskék legeltek.
Az Ajaccio-i erőd egyik bástyája
Kecske legeli az erőd falát
Az, hogy hegyen találkoztunk legelésző tehenekkel, lovakkal nem szokatlan számunkra, Erdélyben is gyakran előfordul. Az már kicsit furcsa volt, hogy disznók is futkároznak ugyanott. Ez utóbbiakat kedden és szerdán a főúton is láttunk. Ajaccióban kiderült, hogy szerves részét képezik a korzikai látványosságoknak, hiszen a szuveníres boltokban a bekeretezhető tájképek mellett olyanokat is lehet kapni, amelyen két disznó áll az úton.
Utca Grosetto-Prugna-ban
Későre járt, mikor elindultunk Ajaccióból. A legkorzikaibb településre, a 15. százaban épült Sartène-re igyekeztünk, ezt néztük ki mai szálláshelyül. A domboldalban épült városból pazar kilátás nyílik a tájra, amikor átmentünk rajta épp lenyugodni készült a nap Propiano mögött. Mint kiderült, a kemping nem a településen van, hanem visszaereszkedtünk a medencébe és ott találtuk meg. A recepció már zárva volt, egy lakóautót és egy sátort láttunk az egész területen. Elfoglaltuk a 10-es parcellát, Imi pedig rittyentett egy töltöttárdé levest (tudjátok, a szakácskönyvből). Desszert is készült, Tünde talált ordát a boltban, és történetesen nálunk van Gáspár mini serpenyője, Sztoji pedig nagy türelemmel megsütötte a 10-cm-es átmérőjű palacsintákat.
Cimkék: ajaccio cargese les calanches sagona sartene