2380

2013. június 13. 09:15 | írta: Bálint F Gyula | fotó: a szerző

A hideg és csapadékos tavasz keresztülhúzta a Monte Cinto-val kapcsolatos számításainkat.

Szerdán korán keltünk, hogy nyolc órakor elindulhassunk a hegyre. A Monte Cinto kemping 1090 méteres magasságban fekszik, így igen jelentős, majdnem 1700 méteres szintkülönbséget kellett volna legyőzni.
A régi, most már igencsak szétesőben lévő menedékházig út vezet, igaz csak terepjáróval lehet felmenni. A faházba bejárnak a tehenek, ablaka egy se, de van benne pár asztal és szék, és egy bárpult is.





A háztól lefelé vezetett az út, az Ergu menedékház, vagy talán pontosabb a védkunyhó megnevezés, egy patakparton van, amelyben most bőven volt víz. Az Ergu már kőből épült, különálló épületben vannak a WC-k, zuhanyzók, mosdókagylók. Ez az a pont, ahol különválnak az ösvények, jobbra egyenesen a csúcsra visz az ösvény, balra pedig, egy hosszabb úton, a tavat érintve lehet feljutni a Monte Cinto-ra. A háznál ért utol minket egy német srác, Oliver egyedül indult a csúcsra, így örömmel csatlakozott hozzánk. Megbeszéltük, hogy a tó felé megyünk, mert a rövidebb úton lentről nézve biztosan hó van, míg a gerinc száraznak látszik.



Az ösvény itt még a bokrokra felkötött piros-fehér szalagok és kőkupacok jelezték, felfestett jelzés nincs. Ahogy egyre feljebb haladtunk, a szalagok eltűntek, és a kőkupacokat is egyre nehezebb volt megtalálni. Az emelkedő is egyre meredekebbé vált, köveken, törmeléken haladtunk felfelé és elhaladtunk az első hófolt mellett is. Itt újra át kellett kelni egy patakon, szerencsére jókora sziklák között zúdult lefelé, így nem okozott különösebb gondot, hogy átjussunk a túloldalra.



Feljebb haladva lassan eltűnt a törmelék az ösvényről, köveken lépkedtünk. Újabb, már sokkal nagyobb hófolthoz érkeztünk, a következő kőkupac pedig a túloldalon látszott. Egyikünknek sincs tapasztalata ezekkel a hófoltokkal kapcsolatban. Bár majdnem mindig egy völgyben voltak, az olvadás miatt alattuk patak folyt, akár úgy, hogy az már jóval feljebb keletkezett, majd befolyt az alsó hófolt alá. Feljebb közelről meg tudtunk nézni egy ilyen befolyást, az egy jókora patak volt és az alsó, több méter vastag hófolt alá másfél-két méter magas alagutat olvasztott. Még belegondolni is szörnyű, hogy az ember alatt egy vékonyabb résznél beszakad a hó és beesik ebbe az alagútba. Elég nehéz lenne onnan menteni.
Egy kicsit lejjebb ereszkedtünk, ahol láthattunk, hogy a mi hófoltunk alól alig csordogál a víz, így óvatosan átlépedtünk rajta és folytattuk az utunkat.





Már gyakorlatilag csak sziklákon haladtunk, a kőkupacokat is egyre nehezebb volt megtalálni. Gáspár hozott magával egy távcsövet, néha azzal kellett keresnünk az utat. Már kétezer méter felett jártunk, egyre gyakrabban kellett megállni pihenni is. Érdekes, hogy nagyon változatos sziklák alkotják a hegyet. Van a hagyományos, otthon is megszokott érdes, szürke szikla, de sok helyen egy vörös kő a domináns, amelynek a felülete is sokkal simább. Több helyen láttunk vékony, jól megkülönböztethető rétegekből álló sziklákat, és voltak majdnem teljesen feketék is. A nedvesség is teljesen másként jelentkezett ezeken a sziklákon, volt, ahol a szürke sziklán lefolyó víz teljesen feketévé változtatta azt, úgy nézett ki, mintha nem is víz, hanem kőolaj folyna végig a köveken.

2250 méter körül kezdett kilátástalanná válni a helyzet. A vörös sziklafalon araszoltunk felfelé, amikor Gáspár úgy érezte, hogy fel még fel tudna mászni, de a visszafele út gondot okozna. Megálltunk tanácskozni. Oliver úgy 10 méterrel felettünk leült, de mondtam neki, hogy menjen, ha akar, mi kitaláljuk mi legyen. Én még mentem volna, de Gáspár és Imi itt megálltak. Egyedül nyilván túl veszélyes lett volna tovább mászni, de mivel a német srác ott volt, úgy döntöttem utána megyek.





Tovább másztam, ezen a részen már megint némiképp könnyebben lehetett haladni. Az egyetlen lehetséges út jobbra fordult, egy 7-8 méteres hasadékon vezetett felfelé, két szikla között. Fent újra megpillantottam Olivert. A hasadék közepén lévő kiemelkedéstől jobbra próbált elmenni. Kis idő múlva visszafordult és jelezte, hogy arra nem lehet tovább menni. Én másztam tovább, mígnem azt láttam, hogy előbukkan a bal oldalon és jelzi, hogy vége. Ereszkedni kezdett én pedig bevártam. 2380 méterig jutottam.
Amikor Oliver visszaért hozzám, elmondta, hogy mind a két oldalon hóba futott, nem lett volna más lehetőség, mint a havon haladni tovább. Ereszkedni kezdtünk.







Negyed öt körül értünk vissza a kempingbe. Ettünk egy keveset, majd bepakoltunk, elbúcsúztunk a
Campulung-Muscel-i „házigazdáktól”, és elindultunk a tengerpart felé. Az út változatos volt, sokáig erdőben kanyargott, majd megint elkeskenyedve a sziklák oldalában haladt lefele. Az út szélén itt mindenhol volt olyan 40 cm magas kőfal, mögötte azonban a tátongó mélység. Elég félelmetes itt tempósan haladni, ki kell zárni a környezetet, és csak az aszfaltcsíkra és a kanyarokban a sziklák mögül előbukkanó szembe forgalomra szabad figyelni.



Portóba érve előbb megvásároltuk a vacsorának valót. Úgy döntöttünk, hogy a lehetőségeinkhez mérten (egy kemping gázégőnk van, illetve a grillráccsal is felszerelt kürtőskalács sütőnk) megpróbálunk minden este más-más ételt elkészíteni a Vitéz Kürtős Team nemrég megjelent receptkönyvéből. Szerda este ez a rakott pityóka volt.

Cimkék: hó monte cinto porto